Jerome Coctoo: Boldogságkeresők

​Részlet a könyvből:​

– Itt járt a barátja, Massimo Zanetti professzor. Épp a lányához tartott Sorrentóba. Azt mondta, visszafelé majd megint benéz. Nagyon jót beszélgettünk. Tüneményes ember – újságolta Liz, amikor Dimitri hazaérkezett.

– Massimo „csupa ajtó, csupa ablak” lélek. Nagyon szeretem! – mosolyodott el a férfi.

– Csupa ajtó, csupa ablak? – nézett kérdően Elizabeth.

– Képzeljen el egy kockát, amelynek mindegyik oldala egy-egy betonfal, és tegyen rá egy háztetőt – magyarázta Didi. – Ebben a képzeletbeli házban lakik a lelkünk. Ott, legbelül, a kocka belsejében csak mi vagyunk. Mindenki különféle módon nyitott a világra. Vannak, akik képtelenek bárkit is közel engedni magukhoz. Az ő házukon nincsenek ajtók és ablakok. Zárkózott emberek, és csupán alig néhány családtaggal és baráttal osztják meg a bennük lakozó értékeket. Aztán vannak, akiknek ajtó és ablak is van a házán, ám mind zárva van, és csak nagy ritkán engednek be rajta valakit. És vannak, akiknek a háza telis-tele van ajtóval meg ablakkal, és azok tárva nyitva vannak a világra. Massimo háza ilyen.

Elizabeth érdeklődve hallgatta a férfi hasonlatát, majd kis idő múltával megkérdezte.

– Maga szerint az én házam melyik a sorban?

– Van rajta egy ajtó és számtalan ablak, ám mindegyik csupán résnyire van nyitva – nézett mélyen a nő szemébe Didi. – Tárja sarkig őket, Liz, hogy odabent kisüssön a  nap – mosolyodott el.