A hír: Magyarországon, 2010. november végén, a nagyobbik kormánypárt új médiatörvényt tárt a parlament elé. E törvényt decemberben elfogadták, 2011. január elején pedig hatályba lépett. A mintegy 175 oldal terjedelmű törvény kétszáznál is több paragrafusa a média működésének majd’ minden szegmensét szabályozza. Központi, általános hírforrást határoz meg, egyetlen hivatal kezébe helyezi a médiatörvényben foglaltak elbírálását és kikényszerítését, a homályosan megfogalmazott tartalmi és működési elvárások megítélését, és a büntetést. E hivatal valamennyi vezetője a kormánypárt képviselője, élén teljhatalmú vezetőként egyetlen személy áll, akit kizárólag a miniszterelnök vonhat felelősségre. A magyar médiatörvény elfogadása nemzetközi botrányt robbantott ki.

Ez volna a hír, nézzünk a mélyére! Vajon milyen tényleges és leplezett szándék húzódik meg a háttérben?

 

A média szabályozása

Először is, le kell szögeznem, hogy a médiát szabályozni kell, méghozzá törvényileg. A média nagyobb kárt okozhat egy kultúrában, illetve az emberi civilizációban, mint egy háború, amennyiben a közhangulat manipulálására és hazugságok eladására használják.

Márpedig, jelen korszakban, a médiát ezen célok elérése érdekében használják, valódi felelősség, sőt valódi felelősségre-vonhatóság nélkül.

A médiát tehát szabályozni kell, rendkívül szigorúan, és törvényi erővel kell kikényszeríteni a szabályok betartását. Az, hogy például egy tévécsatorna nem terjeszthet büntetlenül hazugságokat, oly evidens, hogy erről vitázni sem érdemes. Még abban az esetben sem, ha nap mint nap ezt teszi a világ minden táján: azazhogy hazugságokat terjeszt, büntetlenül.

A magyar médiatörvény elismerésre méltó alkotás, és dicséretes vállalkozás; szabályait érdemes megszívlelni és azoknak érvényt szerezni. Pontosan ilyennek látszik a törvény, a megfelelő ideológiai szemüvegen át. E szemüveg nélkül azonban világosan láthatjuk, hogy a törvény valamennyi lényegi ponton olyan homályosan van megfogalmazva, hogy kizárólag az aktuális, szubjektív hatalmi vélemény az egyetlen döntő tényező.

 

A látszat: monopólium-ellenesség

A törvényben megtalálható egy paragrafus, amely úgy szól, hogy senki nem rendelkezhet a teljes lakosság körében 35 százaléknál nagyobb nézettséget lefedő tévécsatornával, illetve csatornákkal, vagy hasonló hallgatottságot produkáló rádióadóval, illetve rádióadókkal. Ha tehát valakinek van öt tévécsatornája, amik együttesen elérik a 35 százalékos nézettséget, akkor nem fejlődhet, terjeszkedhet tovább. (A törvény szövege ugyan ad kiskaput, és ennél némileg árnyaltabb, a lényeg azonban ugyanaz.)

Ez a szabályozás első ránézésre monopólium-ellenes fellépésnek tűnik, ám elfelejt egy igen fontos tényezőt: a személyes hozzájárulást. A kompetenciát, a képességeket, a szorgalmat, a kitartást, és a hibákból való tanulás képességét. Ezeket mind figyelmen kívül hagyja. A kommunizmus jórészt azért nem működött soha, mert a személyes hozzájárulást és tehetséget semmibe vette.

Mi történne a sporttal, ha olyan törvényt hoznánk, amely kimondja, hogy senki nem nyerhet kettőnél többször világbajnokságot az ökölvívásban, mert teret kell adni a szerényebb képességekkel rendelkező, edzésekről rendszeresen lógó műkedvelőknek is? Mi történne a filmművészettel, ha azt mondanánk, hogy egy rendezőnek vissza kell vonulnia, ha már három kétszázmilliós nézettséget elért filmet csinált, mert teret kell adni a kevésbé szakképzettebb, kevésbé elhivatott filmeseknek is? Mi történne a regénnyel, ha azt mondanák, hogy egyetlen könyvből sem szabad kétmilliónál több példányt kinyomtatni, még akkor sem, ha húszszor ennyire lenne igény, mert hadd olvassák az emberek a silány fércműveket is?

A monopólium-ellenesnek látszó paragrafus figyelmen kívül hagyja az egyéni teljesítményt, határt szab a kompetenciának, és az eredményességnek.

A valódi monopóliumok számára egy ilyen törvény egyébként sem probléma. A valóságban a monopóliumok titkos konszernek kezében vannak, a strómanoknak meg azóta kínálnak állást, amióta világ a világ.

 

Veszély

A csalók egyik módszere, hogy megállapodnak valamiben, megszületik a szerződés, majd rövidesen kiderül, hogy ők ezt vagy azt a szót vagy rendelkezést egészen más módon értelmezték.

És mivel se a szerződés, se a törvény nem tér ki a szavak definíciójára, a szótári definíció pedig alkalmatlan, bejön a képbe az emberi értelmezés, amely olyan szubjektumot visz az ügybe, amelynek teljes kizárása minimális követelmény bármely épkézláb jogrendszer felé.

A magyar médiatörvény fő problémája, hogy homályos, nem definiált, vagy nem kielégítően definiált fogalmakkal operál. Ugyan tekintélyes mennyiségű definíciót tartalmaz, nem említi a legfontosabb fogalmak meghatározását. Emiatt a törvény szövege, a kikényszerítése és a büntetés is szinte kizárólag szubjektív megítélésen alapszik majd.

Az ilyesminek azonban nincs keresnivalója semmilyen ország semmilyen törvényében. Kivéve a diktatúrákat, amelyekben ez a bevett gyakorlat, és amelyeket éppen emiatt neveznek diktatúrának.

 

Indokolatlan erőszak

A rendelkezés szerint a műsorokat tartalmuk alapján hat kategóriába kell osztani, mindegyik kategóriára más és más szabályok érvényesek. A 6-os kategóriába tartoznak azok a filmek, amelyekben pornográfia vagy indokolatlan erőszak látható. E kategória csak zárt, előfizetéses csatornán érhető el. A pornográfia megfelelően van definiálva a magyar jogban, de vajon mit értenek „indokolatlan erőszak” alatt?

Melyik politikus vagy kinevezett média-szakember állíthatja egy filmalkotásról, hogy abban „indokolatlan erőszak” látható? És milyen szakmai alapon?

Vajon Neil Marshall „A barlang” című filmjében „indokolatlan erőszak” alá sorolandó-e a barlangban rekedt nők élet-halál küzdelme? Vajon Rorschach indokolatlanul erőszakosan jár-e el a Watchmen című filmben, amikor hentesbárddal fejbe vág egy férfit, aki előzőleg elrabolt, megkínzott, a kutyáival széttépetett és elégetett egy hatéves kislányt? Mit nevez a törvény „indokolt erőszaknak” egy ilyen vagy ehhez hasonló szituációban? A barlangban rekedt nők felhívják a rendőrséget vagy a lelki elsősegélyt? Rorschach jól beolvas a gyerekgyilkosnak és lehülyézi?

Az indokolt és indokolatlan erőszak filmes szakmai kérdés, aminek semmi köze a politikához, a joghoz, vagy valaki véleményéhez.

 

„Tényszerű”

A médiatörvény tényszerű tájékoztatást ír elő a tévécsatornáknak, rádióadóknak, nyomtatott és elektronikus sajtónak. Ez nagyon szép. És nagyon meseszerű.

Mit jelent az, hogy tényszerű? Megfelel a valóságnak, vágnánk rá. Kétségtelenül igaz, de a kérdés sokkal bonyolultabb ennél, ha a médiáról van szó. A hírek sok esetben olyan messziről érkeznek, hogy gyakorlatilag lehetetlen feltárni valóságtartalmukat. A „messziről” ebben az esetben azt jelenti, hogy a színfalak mögül. Egy ilyen területről érkező hírt nem lehet azon a módon ellenőrizni, hogy „odamegyek és megnézem”.

A tényszerűség tehát egy olyan pontja a médiatörvénynek, amely jól hangzik, de teljesen üres.

A hírek központi forrásból (MTI) érkeznek az adott tévécsatornához. Mi történik akkor, ha a tévécsatorna ellenőrizni akarja a hír valóságtartalmát? Megteheti? Hogyan?

Mi van akkor, ha a hír hamis?

Vegyünk egy példát! Választások zajlanak. Az egyik párt azt mondja, hogy ha hatalomra kerül, ezt és ezt fogja megtenni. Hatalomra kerül. És nem teszi. Ki a felelős? A tévécsatorna, amiért lehozta a párt hazudozásait? Az MTI, amiért továbbította a hírt? A párt, amelyik hazudott? A törvény szerint kizárólag a tévécsatorna.

Múlt év novemberében lezajlott egy rövid tengeri lövésváltás Észak-Korea és Dél-Korea között. A hírcsatornák a lövések számát 80 és 1.000 közé tették. Hányat lőttek valójában? Kitől származott az információ? És ha tévedett? És ha hazudott? Valójában az sem biztos, hogy leadtak akár csak 1 lövést is!

Tényszerű, hogy 80 és 1.000 közötti lövést adtak le? Ha 81 lövés volt, akkor igen. Ha 163, akkor is. Ha 799, akkor is. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, hogy nyolcvan lövés volt, vagy ezer. Egészen más jellegű lövésváltás az, amiben tengeri ágyúkból ezer lövést adtak le, mint az, amelyikben nyolcvanat!

Ha ilyen tág határokat tényszerűnek nevezünk, akkor ebbe az is belefér, ha azt mondjuk: „X. Y. igazgatóról kiderült, hogy vagy sorozatgyilkos, vagy nem”. Ez aztán tényleg igaz, mert vagy az, vagy nem. De nagyon nem mindegy. Már maga a hír is jóvátehetetlen károkat okozhat.

Hogyan bizonyítja a médiahatóság, hogy valami tényszerű vagy nem tényszerű? Szakvéleményt kér saját magától? A vélemény nem egyenlő azzal, hogy valami „megfelel a valóságnak”.

A tényszerűség azonban nem az egyetlen értéke a tájékoztatásnak. Lehet olyan hírműsorokat csinálni, amelyek tényleg tényszerűek, és mégis tönkre teszik a világot. Könnyedén meg lehet ezt csinálni. Mindössze annyit igényel, hogy megfelelően válogassuk össze a híreket, és ezzel egy hamis világképet plántáljunk az emberekbe.

Az egyoldalúan tájékoztatott népesség pedig rettegni fog a külvilágtól, mert azt hiszi, kint csak bajok vannak, mindenki bűncselekmény áldozatává válik, és a legfontosabb esemény a Föld nevű bolygón a háború valahol, a fene tudja, hogy hol.

Vagy megnyugodva álomra hajtja majd fejecskéjét, és gondolatait a béke és biztonság kedves képei töltik ki, miközben a napjai meg vannak számlálva, csak épp nem tud róla, mert a tényszerű hírek nem terjedtek ki a LÉNYEGES hírekre.

Igaz, a médiatörvény említi a színességet a hírtájékoztatásban, de jó szokása szerint ezt sem pontosítja. Azt is említi, hogy „közérdekű” híreket kell adni, de ezt sem definiálja, és így marad a szubjektív megítélés.

 

Gyűlöletkeltés

A médiatörvény kijelenti, hogy tilos olyan hírt vagy műsort közreadni, amely alkalmas gyűlöletkeltésre, valamely vallás, egyház, kisebbség, nyílt vagy burkolt megsértésére. De csupán ennyit állít, és nem pontosít odáig, hogy ne lehessen félreérteni.

Ha egy történész azt nyilatkozza, hogy a középkor legnagyobb népirtásaiért némely keresztény egyházak a felelősek, akkor az gyűlöletkeltésnek számít?

Mit jelent a „nyílt megsértés”? Mi számít megsértésnek?

Mit jelent a „burkolt megsértés”? És a definíció hogyan zárja ki a szubjektív megítélést, hogy jogosan lehessen büntetni, ha tényleg megtörtént? Nos, sehogy, mert erre sincs definíció.

 

Rejtett szándékok a médiatörvény mögött

A törvény ismertetését és elemzését hosszan lehetne még folytatni. Teljesen felesleges. Ideje rátérni a lényegre, és lerántani a leplet a médiatörvény igazi céljáról.

Régi az elv: azt, ami fontos, sok jelentéktelen közé rejtik, hogy ne vegyék észre a valódi célt.

Például ezer igazság közé becsempésznek egy hazugságot.

Például létrehoznak pénznyelő, gigantikus vállalkozásokat (űrkutatás, útépítés stb.), melynek horribilis költségvetéséből lecsippentenek egy-két százalékot. Senki nem veszi észre a költségvetésbeli hiányt, olyan pici arány válik köddé, az összeg maga mégis óriási.

Például egy útmelletti étkezdében őrült ámokfutó megöl kilenc vendéget. Valójában nem volt őrült, és az egyik vendég volt a célpont, a többi holttest csupán azért kellett, hogy elfedje a célpont fontosságát.

A médiatörvény paragrafusainak, szabályainak többsége lényegtelen. De ott bújik közöttük a lényeg is. Az a paragrafus, ami miatt az egész médiatörvény megszületett. Azt az egyet akarták átnyomni, a többi lényegtelen, a többi semmiség, a többi csak elrejti azt az egyet.

Van egy törvényünk, amely nagyon szigorú, ám homályos fogalmakkal operál. A törvényt egy felelősségre vonástól védett, semmilyen hivatal által nem utasítható szervezet hajtat végre.

Ez a törvény nemzetközi botrányt kavart.

Mi rejlik a háttérben? Mi a tényleges cél? Mi a médiatörvény lényege?

Nos, ideje kimondani: az internet.

Az eredeti törvénytervezetben szerepelt a magánjellegű blogok engedélyeztetése, és a szabályok azokra is vonatkoztak volna. A jelenlegi törvény kiterjed azokra az internetes portálokra, amelyeket szerkesztenek, és amelyek híreket jelenítenek meg. Az ilyen jellegű blogokra is kiterjed.

Ha egy valaki által hírportálnak nevezhető weboldal megszegi valamelyik homályos pontot a médiatörvényben, 25 millió forintra büntethető.

Ez azért nagyon fontos, mert egy ilyen weboldal nem termel bevételt.

Tehát a tulajdonosa hogyan fogja kifizetni a 25 milliós büntetést?

A törvény szövege még azt sem teszi hozzá, hogy a weboldalnak közismertnek kell lennie, és eléggé látogatottnak ahhoz, hogy számottevő reklámbevételeket lehessen vele elérni. Különösen érdekes ennek a kitételnek az elhagyása az internetes felületekkel kapcsolatban, mert a médiatörvény a tévét, a rádiót és a nyomtatott sajtót külön kategóriákba helyezi, nézettségük, hallgatottságuk, olvasottságuk alapján, és eltérő módon bírságolja őket.

E pillanatban két szabad tömegkommunikációs felület létezik a Földön. Az egyik a regény, a másik az internet. A regény szabadabb, de sokkal lassabb. Az interneten bárki létrehozhat egy médiumot, egész médiabirodalmat. Bárkinek lehet újságja, rádiója, tévéje. Fillérekből. Az internet sebességével, hírterjesztő képességével semmilyen más médium nem tud versenyezni.

Magyarország az Európai Unió tagállama. Amennyiben a médiatörvény beválik, az egész EU-ban kötelező érvényű lehet. És be fog válni. Hiszen minden csak szubjektív megítélés kérdése.

Az internet szabályozása fontos. De nem egy homályos törvény által, és nem vélemények által.

Elkezdődött valami. Elkezdődött a visszaszámlálás.