Tanítómesterek

A művészek hatnak egymásra, kár is lenne tagadni. Az én írói látásmódomat és stílusomat nagyban befolyásolta néhány művész, és néhány (számomra) nagy jelentőséggel bíró alkotásuk.

Volt, hogy azonnal rajtakaptam magam, amikor valamilyen művészi élmény hatására megváltoztam, de olyan is előfordult, hogy csupán évekkel később jöttem rá arra, ami történt.

Nézzük, kik és mivel hatottak rám, mint íróra!

Volt egyszer egy Vadnyugat
1968-ban készült, rendezte: Sergio Leone. Azon kevés filmek egyike, amelyek nem fakultak meg az évek alatt. Sőt! A forgatókönyv, a rendezés, a szereposztás, a zene… mondhatni, tökéletes. Elképesztően hosszú játékideje elrepül – háromnegyed órának tűnik, pedig 171 perc. A mondatoknak, szavaknak, hihetetlen súlyuk van. Minden párbeszédben élnek a jellemek, minden szónak jelentése és jelentősége van. Ahogyan Charles Bronson és Claudia Cardinale elbúcsúznak egymástól, az minden idők talán legszebb jelenete.

Mit tanultam ebből a filmből? Az építkezést. Azt, hogy a sztori alapjainak lerakása, a cselekmény felépítése igényel némi időt, és érdemes azt az időt ráfordítani. Sergio Leone semmit sem sietett el, a történettel törődött, és nem esett pánikba, ha eltelt egy egész perc vér, erőszak és szex nélkül.

Tizenkét dühös ember
1957-ben forgatták, Sidney Lumet első rendezése, főszerepben Henry Fondával. 1997-ben elkészült a remake, ekkor William Friedkin ült a rendezői székben, Fonda szerepét Jack Lammon vitte. Mindkét verziót egyformán szeretem, mindkettő óriási. Igazi kamaradarab: egyetlen helyiség, tizenkét szereplő. És működik. Nincs erőszak, nincs szex, nincs horror, nincs egyetlen filmtrükk sem. Van helyettük dramaturgia, jellemek, fantasztikus színészek.

Mit tanultam ebből a filmből? Az eszközök fontossági sorrendjét. A sztori a legfontosabb. Ha az nincs, akkor semmilyen bűvészkedés sem menti meg a „történetet”. Meglehet, manapság, igénytelen emberek tömegei sok-sok dollárt hagynak a kasszákban olyan „filmekre”, amiknek sztorijuk nincs, de dugig vannak filmtrükkökkel. Nos, ezeket a „filmeket” már a moziban elfelejtik.

Amélie csodálatos élete
2001-ben mutatták be, Jean-Pierre Jeunet rendezte, a főszerepet Audrey Tautou játszotta. Évekig kerülgettem a filmet, nem mertem megnézni, féltem, hogy valami gagyi, aminek semmi értelme. Egy nap azonban ott álltam a videotékában, és már mindent láttam, amit akartam (meg amit nem), és épp olyan hangulatban voltam, hát tettem egy próbát. Az első percben örökre beleszerettem. Ez egy ilyen film.

Mit tanultam ebből a filmből? A cselekményszálak összefűzését. A 122 perces filmben millió cselekményszál kavarog, és mindet kézbentartják, mindegyik halad előre a maga útján, és mindegyik erősíti a fő cselekményt. Igaz remekmű!

24
Nyolc évadot, 192 epizódot megélt kultikus tévésorozat. A főszereplő Jack Bauer, akit Kiefer Sutherland alakít. A filmírás csúcsa! Ha létezne casting-Oscar, többször is kioszthatták volna a sorozatnak. A 8., az 5. és a 4. évad a legkiemelkedőbb, a 3. a legkevésbé jó, de minden évad olyan erős, hogy gyakorlatilag csak önmagával versenyzik, igazi vetélytársa nincs. Valamennyi évadot együltő helyemben néztem végig, alvás nélkül.

Mit tanultam belőle? Leginkább feszültségteremtést, és azt az elvet, hogy végsőkig kell feszíteni a húrt. Nem szabad félni az érzelmektől. Érzelmek nélkül üres rejtvényfejtéssé vagy akcióhalmazzá degradálódik a történet.

Deadly Shadows
Hogy ne csak filmeket említsek! A Deadly Shadows egy videojáték, a Thief-sorozat harmadik része. A különös fantasy világban játszódó történet főszereplője Garrett, a mestertolvaj, aki szakértője a hangtalan mozgásnak, a zárnyitásnak és a mászásnak. Feladata, hogy igazságot szolgáltasson, és megóvja a várost a pusztulástól. Az egyetlen videojáték, amely érzelmileg megrázott.

Mit tanultam belőle? A motiváció fontosságát és szerepét. A cselekmény egy pontján Garrett (vagyis a játékos, azaz én) egy árvaházban kutat. Amikor összeállt a kép, és megértettem, hogy mi történt, meg akartam ölni azt, aki felelős ezért. Ez egy igazi döntés volt, igazi érzelemmel, igazi bosszúvággyal, igazi megtorlással. Nem gomnyomkodásos lövöldözés, hanem átélés.

Björk
Björk kislány korában kezdte énekesnői karrierjét, kezdetben meséket énekelt, majd elmélyült az izlandi punk zenében, és több együttes frontembere lett. Rendkívül tehetséges, szuperképzett énekes, jellegzetes hanggal, előadásmóddal, zenével. Azt szerettem meg benne, hogy merte figyelmen kívül hagyni a trendeket.

Mit tanultam tőle? Komponálni. Björk 1994-ben adta ki első szólólemezét, még ebben az évben, az MTV meghívására bemutatókoncertet tartott. Ezen a koncerten elénekelte a „Crying” című dalt. Közel száz dobos kísérte, különféle népi ütőshangszereken játszottak, ő meg ott táncolt és énekelt előttük az emelvényen, apró, sárga ruhájában. Huszonkilenc éves volt, és olyan szexi, hogy alig tudtam a zenére figyelni. Pedig micsoda zene! A „Crying” a totális káoszban kezdődött: mintha összejött volna egy rakás zenész, és elkezdték volna hangolni a hangszereiket. Mindenki azt játszotta, ami épp eszébe jutott, Björk énekelgetett, látszólag cél nélkül. Azután elkezdődött a reflén, és hirtelen minden összeállt egységes egésszé. A látszólag összefüggéstelen hangok összerendeződtek, és megszületett a dallam… Még mindig elszorul a torkom, ahogyan eszmbe jut.

Nos, ezek az élmények formálták, alakították az írói látásmódomat, az írói stílusomat. Ezek a művészek, ezek az alkotások gyakorolták rám, művészként, a legnagyobb hatást.